Koraszülött karácsonyfák

Előbb a búsképű lovag, Don Quijote jutott eszembe, a híres szélmalomharca: bizony így vagyunk a mi szép ünnepünkkel, hiába minden ellenkezés, legyőzni lehetetlen a szép szokásból kényszerré lett karácsonyos készületet, újra és újra elénk-magasodik a kihívás, amelynek meg kell felelni: bőségét, tehetősségét mutathatja meg ilyenkor az ember; nem lehet a provokáció elől kitérni, amely, ráadásul, felette gyakorlatias, hiszen idő előtt emlékeztet a fogyasztó polgár kötelességére – be kell szerezni, minél előbb túl kell esni rajta, nem szabad halogatni az elkerülhetetlent.

Olyan ez mint a foghúzás – dohogtam magamban –, menél később, annál rosszabb, menél előbb, annál jobb. Furcsa torzulat ez. A pszichológusok sokat beszélnek arról, hogy olykor ki kell lépni a komfortzónánkból (ami éppenséggel lehet az ünnep is, ugyan, mi más!?). De így? – csodálkozom –, hogy akárhova megyünk konfront-zónába kerülünk, és éppen az ünnep (a komfort) konfrotál velünk?

Aztán a középkor nagy misztikus prédikátora, Eckhart mester jutott eszembe, aki egy szép elmélkedésében arról szól, hogy milyen roppant feladvány – az egyetlen igazi lét-törekvés – önmagáért szeretni Istent, nem azért amit gondviseléséből megad életünk külső dolgaiban, és nem is azért, amivel megajándékoz a belső, lelki dimenziókban – ezek nagy hasznok, de csak hasznok –, hanem önmagáért szeretni Istent, éppen olyan szabadon, ahogyan Ő szereti az embert önmagáért. Ez lenne a karácsony, a testetöltés titka, ez lenne a készület, az advent értelme – ez a megváltás ereje, és az ünnep alapja, az isteni áldás forrása.

Aztán eszembe jutott a Himnuszunk. "Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel...!" Van itt valami sorrend – és ez fontos. Előbb van a jó kedv, aztán a bőség. Pál apostol azt mondja az Efézusi levélben, hogy Isten jókedvéből fogadott minket gyermekeivé Krisztus által (Ef 1,5), a zsoltáros pedig azért imádkozik, hogy Isten jó kedve maradjon meg rajtunk (Zsolt 90,17). Aztán a bőség, ami nem szükségképpeni velejárója az áldásnak, a jókedvnek – de megkaphatjuk és hálásak lehetünk érte. Megfordítva ezt jobban értjük: hiába a bőség, ha távol jár tőlünk a jó kedv, sőt, bőséggel még sosem csikart ki senki jókedvet, még kevésbé boldogságot. Ahol viszont boldog az ember, ott még a bőségtől sem veszti el a fejét, legkevésbé a szívét.

Mit kívánhatnék most még itt, Ádvent előtt, koraszülött karácsonyfák, meg sem vásárolt és máris megunt ünnepi díszletek áradatában? Jókedvet – és aztán bőséget. De a leginkább azt az isteni bölcsességet, hogy a kettő rendjét sose hagyjuk megbontani, tudván, hogy az ajándékozó mindig több, mint az ajándék. Jókedvre készítsük hát magunkat: egymás-szeretetre és hálás ünneplésre.

Bogárdi Szabó István

Forrás: http://reformatus.hu/mutat/14438/

Áldás, békesség!

Szigethalmi Református Egyházközség

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.